A Remény ózdi Angyala

Fazekas Ildikó írta: FELTÁMADTUNK, TEHÁT VAGYUNK :)
‎(sajnos,fotót nem engedett feltölteni)
Sziasztok, helló mindenkinek, itt vagyok újra, feltámadtam poraimból! Pedig én nem is haltam meg, csak az internetem, mégis sokan talán már le is mondtak rólam, pedig hát valljuk be, a neten túl is van élet. Itt meg aztán főleg van, mert nem csak az én életem pörög napról napra, hanem benne sok-sok négylábúé is (alkalmanként háromlábúé), akik mind a barátaim, és akik számítanak rám. Mindig, minden nap. Ők azok, akiket nap mint nap etetni, simogatni, szeretni kell, akikkel törődni kell, és nem virtuálisan, hanem a valóságban. A sokszor oly kegyetlen valóságban… Igen, rég jelentkeztem már. Pedig minden nap lenne miről hírt adnom, és ha majd végre megtudom oldani, hogy itt a világ végén, Kiskapudon valamilyen net gond nélkül bejöjjön, akkor majd teszem is. Azért nagyvonalakban elmesélem, mi minden is történt. Kezdjem a szomorúakkal? Mivel még egyikről sem tudok beszélni, egyszerűen még nem megy, mert túl nagy fájdalommal járnak az emlékek, úgyhogy először talán ezen szeretnék túl lenni. Mert tudnotok kell, hogy ŐK léteztek ebben a világban, és nagyon is fontos darabjai voltak annak. Például Bill. A felejthetetlen Kill Bill, az elsorvadt lábú, tiszta tekintetű, felnőtt kutya, aki két hónap ittlét után a kezemben halt meg egy decemberi éjszakán… Vagy Morze, a kistestű hős, akit úgy megvertek valakik, hogy a gerince megsérült, és egy ideig ügyesen küzdött a végzettel, két lábon még szaladozott is, de aztán egy nap legyengült, és már csak nézett rám, kifejező, őszinte barna szemeivel, amit elfelejteni már sosem fogok tudni. Ahogyan azt sem, amikor ez a tiszta szempár a Bill halálát követő estén örökre kihunyt, hogy csillagként ragyogjon ezután az Égen… Aztán Karácsony idején a doboznyi kiskutya, akiket az épülő menhelyünk kapuja elé tettek. A két vörös és két fekete kis törpe, akik ijedten pislogtak kifelé a láda rácsain át, kutatóan nézve ránk, hogy vajon kik vagyunk, és mit teszünk velünk. Az arctalan lény, aki kapunk elé tette őket, talán maga sem tudta, hogy a négy kiskutyával a halált tette le azon a reggelen. A Parvot… Pár nap múlva már jelentkeztek az egyértelmű tünetek, és hiába állatorvos, hiába a gyógyszerek, reggelre a két ksi vörös tündérkét, Villőt és Vukit, egymást átölelve, holtan találtam. Tesójuk, Mazsola gyorsan jobban lett, a legkisebb viszont, Tádé három napig nem evett és nem ivott, már a doki is lemondott róla, ám ő megmutatta, hogy léteznek csodák, és negyedik napon felállt, ivott és enni kért, majd hozzám bújt. Hihetetlennek tűnt még nekem is, hogy ez a kis lesoványodott, csenevész apróság túlélte a kegyetlen kórt, ám hamar rájöttem, hogy ő nem egyedül küzdött: benne két kis vörös testvére ereje dolgozott, ők vigyázták a legkisebbet, ők segítettek neki harcolni. És miután a kis Tádé meggyógyult, a két kis vörös szeretete ott maradt benne, és ezért képes Tádé nem egy, hanem három szívvel szeretni, ragaszkodni… Azonban nem ilyen szép az élet, hogy engedi happy enddel lezárni ezt az időszakot. A bejött parvo nem állt félre, miután Tádé legyőzte, hanem tovább gyilkolt, maga mögött könnyeket és fájdalmat hagyva mindenütt. Böbi kisfia, a csodaszép, okos és kedves apróság, Lórántka, akinek már megszületése és életben maradása is egy csoda volt (csontsovány anyukáján senki nem vette észre, mikor befogadtam, hogy terhes, másfél hét múlva mégis világra hozta kicsinyeit, és kettőjüket becsülettel fel is nevelte), mégis szomorú véget ért. Egy napon beteg lett, nem kért enni, és aznap délutánra már el is ment… Nem tudok még róla beszélni, annyira fáj. Akárcsak az a kis angyal, akit még novemberben fogadtam be, ici-piciként, egy nagy sebbel a fején, és aki a Pampuszka nevet kapta, és aki bár alig élt ezen a földön, mégis nagyon sok mindent tanított nekünk. Ő volt az, aki Anyáékhoz került, nagyon pici lévén, mert ott melegben, sokkal nagyobb figyelemben lehetett része. És Anyáék nagyon megszerették. A lakás része volt már a kis Pampusz. Aztán beteg lett. Ő is. Parvos. A szemünk láttára haldoklott. Fájdalom és szomorúság költözött akkor a máskor oly vidám és meleg lakásba. És aztán vége lett. Elment. Meghalt. És magával vitt valamit, aminek súlya van, és ami már nem csak nekem fájt, hanem másik két embernek is…Igen, tenger fájdalmat hagyott maga után, mégis tanított is, közelebb hozott egymáshoz lelkeket, megmutatta, saját kis élete árán mutatta meg, mit szoktam én érezni, amikor valaki elmegy az enyémek közül…amikor tehetetlenül nézem egy szeretett lény szenvedését, amikor ott van az otthonomban ugyanaz az asztal, ugyanaz az ágy, ami addig, és valami sokkal fontosabb mégis hiányzik, és már örökre hiányozni is fog… Sosem fogunk elfelejteni, kicsi Pampuszka, családtagként ivódtál belénk egyszer és mindörökre! Bizony, ilyen szomorúan teltek a napok mostanában, így ért véget az elmúlt év, és így kezdődött az új. Persze, még nincs vége…30-án a házam elé tettek egy elütött, eszméletlen kutyát, akinek már az orrából szivárgott a vér. Egy pincsikeverék szép kutyuskát, akit talán valaki azóta is keres, de sajnos, már hiába. Gréta (én így neveztem el) még aznap meghalt. Esélye sem volt. És én újra szembesültem vele, mennyire kevés is az ember ereje a halállal szemben… Azért szebb dolgok is történtek, a falka vagánya, Csülök gazdira talált, Böbi kicsi lánya, Liliom, jelenleg Hómancs is. Gazdis lett Büfi, a fekete farkas, és a rendőri segítséggel elkobzott kölykök egyike, a huncut kis Stampi is. Azonban Répa, alias Bundi, a szép fehér kutyus egyik nap meglógott, és már hiába kerestem mindenütt, többé nem találtam rá. Minden este eszembe jut, hogy vajon mi lehet vele, vajon él-e, vajon boldog-e, és csak remélni merem, hogy egyszer választ kapok a kérdéseimre, és hogy egyszer újra magamhoz ölelhetem még… Befogadni is kellett ebben a két hónapban bőven, úgyhogy most már el is értem a kapacitásom maximumát, sajnos, ki kellett mondanom, hogy ennyi, és ne tovább. Jött Salma, a középkorú németjuhász keverék, akinek lelke végtelen szeretettel bír, és aki helyett a kölykét tartották meg, belőle pedig nem kértek, és akit búcsú nélkül adtak át nekem. Jött Peet, Edelényből, Kristóf Peti jóbarátom által, a vidám, örökmozgó legény (ő már ivartalanítva is lett). Jött Razzia, az aprótestű, fekete kutyakisasszony, akit egyik szombat éjjel háromkor a rendőrök hoztak ide, miután elütve rátaláltak Centerben. Azóta felépült, és már nem is fél, ivartalanításra, majd pedig szerető gazdijára vár. Jött Nina, a kisebb testű harci kutya keverék (kicsit nehéz volt beilleszteni), akit hűtlen vadászok hagytak Királdon, mondván, ez a kutya semmit sem ér. Én ezt megcáfolnám, hiszen Ninának –minden kemény vonása ellenére- hatalmas szíve van, imádja az embereket, és szerintem simán életét adná azért, akit szeret. Jöttek a kölykök, többen is, Balfi és Mizse, Ali és Bobi-Dick, Hőzike, akit az egyik iskolánál úgy összerugdostak szívnélküli gyerekek, hogy hatalmas sérve lett. Aztán jött Kuka is, akit megint csak egy arctalan valaki hozott, a házam elé, a kuka mellé tette az apró beagle keverék kislányt, betegen, lesoványodva, de azóta már sokkal jobban van, és megtanult bízni is az emberekben. Jött Mitvisz is, az év utolsó napján, a farkaslyuki óvoda mellől, ő egy mindenlébenkanál foxikeverék, aki Elzába szerelmes, Peettel harcban áll, és imádja a csirkelábat (egyszerre akár hatot is a szájába tud venni, ebben ugyanolyan mint a kóbor kutyák etalonja, az öreg Utas – akit egyébként már simán simogatok, és aki ismeri Utast, az tudja, hogy ez hatalmas dolog!) Aztán szilveszter után még Benjit nagy nehezen valahogy befogadtam, abban bízva, hogy a tűzijáték űzte el az elkényeztetett úri fickót, és gazdája hamarosan rátalál. Bár nagyon nehezen tudom megoldani, és csak otthon, ahol most elég keveset tudok lenni, a cicák elhelyezését, azért decemberben mégis befogadtam egy fehér kiscicát a többi, felnőtt cica mellé, de szerencsére a kis Hógolyónak már két nap múlva szerető gazdija akadt. Ám a létszám nem csökkenhetett, mert meg kellett menteni egy hároméves nőstény cicát, akinek idős gazdája beteg lett, elkerült otthonról, így nem tudott már többé róla gondoskodni. Cila kezdetben ezt nehezen viselte el, de végül csak sikerült a szívébe lopnom magam, egy ideje már hízeleg nagy erőkkel nekem, és én remélem, mielőbb ivartalaníttatni tudom, és szerető otthont találok számára. Az ősszel a házam elé dobozban letett két szürke cicának ugyanezt a jövőt szeretném megadni, akikkel már nagyon megszerettük egymást, de egy igazi otthon, a gazdi állandó jelenlétével sokkal ideálisabb lenne a számukra. Egyébként ők ketten, és a 4 kiskutya a ládában, illetve Kuka, meg a bedobott Utas és Potya mind-mind azt bizonyítják, hogy egyre nő az arctalan valakik száma, akik egy állat cserbenhagyásához sem nevüket, sem arculat nem adják, csak a másik jóindulatára építve leteszik őket, hol itt, hol ott. És hogy a másik majd belepusztul, mire megoldja, hogy ezeket az ártatlan lelkeket még elhelyezze valahogy, etesse, gyógyítassa valahogy, az már végképp nem érdekli őket… Arctalanságuk megbénít, dühöt szül, elszomorít. De sajnos ez van, valahogy úgy érzem, az egész világ kezd ilyen arctalanná válni… Más dolgok is vannak még, de ezekről majd mind-mind egy fényképes beszámolóban hírt adok, megmutatom, mekkorát nőtt Katica és Chelsee, meg a Kredenc-Kászta-Kóci trió. Megmutatom, hogyan kerekedik a dédesi Dorka, meg az én kis lovagom, Lénártka. Meglátjátok majd, milyen magabiztos már az anno felakasztott Maya és a csont soványan Vadnáról érkezett Elza. És ha a lelkem majd megengedi, emléket állítok szavaimmal Billnek, Morzénak, Vukiéknak, Lórántkának és Pampuszkának, és az én imádott Nagymamámnak…De msot még nem bírok. Most még nem készültem fel rá, hogy minden emlék kiszakadjon belőlem, odabentről, halhatatlanná téve a halhatatlanokat… Nagy vonalakban ennyi lenne. A kis vonalak meg azok, hogy nem jön be a netem, sok a kutya, már dolgozni is csak alig tudok tőlük, nehezen megy az ellátásuk, ivartalaníttatni kellene már egy csomó mindenkit, bejött a tüzelés, őrültek a lányok és a fiúk is, rettegek a parvo tovább terjedésétől, bejött ez a chippezés is, Benji kocsi leállt múlt hónapban a körforgalomban, és még hazavinni is alig tudtuk, elfagyott a víz idekint és otthon is, a telefonom örökké csörög, azonban én hívni senkit nem tudok, a 20som leegyirányúsítva, a 70-semen meg nincs egy fillér sem, még az sms-ekre sem tudok válaszolni, a herosz semmivel nem segít, kocsi-net-és telefon nélkül élem túl egyik napot a másik után, azért, hogy azok túlélhessenek velem, akiknek más nem adott esélyt, pedig sokszor de nem könnyű…itt akkor is jég volt, amikor a városban már nem, hát el is estem kétszer is, az egyiknél összetört az itt nagy kincsnek számító elemlámpám, a másiknál meg összetörtem én, mert úgy beütöttem a gerincem, hogy két napig mozdulni is alig bírtam, de persze, muszáj volt, hiszen Lüsszi, Raszta bácsi, Danika, Rómeó és a többiek nem számíthatnak senki másra. De azért a Karácsonyunk nagyon szép volt! Sokan adták bele a szívük melegét, és én a Védenceimmel együtt, nagyon hálás vagyok nekik…Mindenki felsorolásával ez majd a következő történet lesz… Utólag is sokkal szebb és sokkal könnyebb Új Évet kívánok mindenkinek, két-és négylábúaknak (időnként három…lásd Mackó) egyaránt!

Ha a mi 2013-unkat szeretné valaki könnyebbé tenni, akkor azt egyrészt az OTP 11734121-20043678 számú számlaszámon keresztül (HEROSZ Ózdi Szervezete) megteheti, másrészt hamarosan közreadok egy listát, mindarról, amire mostanában égető szükségünk lenne, a partvistól kezdve az újabb kennelekig.

UI: csodaszámba megy, hogy egy-két napja, ha nagyon lassan és nehezen is, de picit elindul a netem, most felteszem ezt gyorsan, de azt nem ígérem, hogy holnap újra itt leszek, és azt sem, hogy minden levélre még ma éjjel válaszolok, de azt becsületszavamra mondom, hogyha nem is adok folyamatosan hírt magunkról, mi vagyunk, ahogyan voltunk is, és leszünk is mindig! Ildikó, Dollyka, Brutus, Jázminka, KicsiPicúr-BarnaPicúr és a Többiek Kiskapudról meg Ózdról.

(0670/597-8277, ezen általában elértek, ill. dikuszka@gmail.com)

Fazekas Ildikó, 2013.01.11. 2 óra 54.